Mese

mese,mese

egyszercsak megjelent a barlangnál. a farkas a játszótérrõl álmodott éppen. felriadt. az alak megszólalt:
- a sorsod vagyok - mondta.
- tudom.
- meglep, hogy még élsz - mosolygott a sors.
- nem halhat meg, szükség van rá - szólalt meg a félhomályban a farkas mögül az angyal.

csend.

- sajnálom, hogy megint... nem akarod megbüntetni? segítek, bár egyedül is meg tudnád
- nem. én nem haragszom rá, sajnálom. õ épp eléggé bünteti magát, hiszen önként tapossa meg a saját álmait, a saját lelkét. nézd milyen üres roncs már, lassan annyira, hogy már észre sem veszi, hogy valami fontos hiányzik.
õ nem merte elhinni, hogy igaz az álma, én pedig nélküle is pontosan azt teszem, amit õ álmodott. oda megyek, ahová õ álmában, és úgy, ahogy õ szerette volna. gondolod, hogy boldog?
- nem hiszem, de mégis te szenvedtél...
- én miatta szenvedtem, érte. õ maga miatt. az én szenvedésem elmúlik, az övé egyre mélyebb lesz. nem haragszom, sajnálom.

hosszan hallgattak...

-gondolod, hogy az álmok érnek valamit?
-pont annyit, mint a becsületem.
- és ha...
a farkas félrefordította a fejét és fülelt... mintha hallott volna valamit...
aztán elkezdett rohanni a folyó irányába. a parton egy pillanatra megállt, jól hallotta, a vihar utáni áradástól megduzzadt folyó egy lányt sodort, aki kétségbeesetten próbált segítségért kiáltani, amikor éppen a felszínre dobta egy-egy pillanatra valamelyik örvény. gondolkodás nélkül ugrott utána...

Bővebben:

megintfarkas

ooooo, volt itten egy rovidke folytatas arrol h esetleg jo lenne a farkassal egyutt belecsapodni mar a foldbe, de lecserelem erre a szovegre, mert valaki aki nagyon hasonlit a mesebeli gyonyorusegemre azt hiszem nem szeretne itt latni. es ize, asszem ezugyben picit mostan egyelore teljesitem ezt, mivel vegulis tevekeny szerepet vallalt a farkasra hato eroteljes gravitacio kialakitasaban. nadeviszont hamar farkas, akkor mondjuk megmutatom (talan neki is) milyen az ejszakaban zuhano farkas szive amikor gyonyorusegem ranez...

tündérmese

tündérmese diavetítés. ide kell klikkelni a letöltéshez és megtekintéshez.









farkaszuhanás-tovább

a szél hidegen rohant a fák között, peregni kezdtek az esõtõl nyirkos falevelek. és mintha minden levél üzenet lett volna, a farkas elé hullottak… nézte nézte a leveleket, igazi csókokról szóltak, kedves pillanatokról, ölelésekrõl és éjszakákról, amik sohasem múlnak el, mintha a levelek a Gyönyörûségemben mélyen elbújt tündér sóhajai lettek volna: még létezem, ne mondj le rólam…
esõcseppek ezek, vagy tündérkönnyek?
belekapott megint a szél… hát soha nem ér véget ez a zuhanás? – gondolta és suhant tovabb a fekete mélység felé…

mese - epilogus

megint jott. a farkas visszafogadta, es bizott benne ujra. almodoztak az uj, vegre tiszta kozos eletrol, szeretkeztek, beszelgettek, oleltek egymast.
kozben kiderult h megsem egeszen tiszta...
a farkas nem vesztette el valami csoda folytan megsem a bizalmat, ezert ujra bizott, amikor megint jott, megint megigerve h vegre tisztan es igazan...
igyekezett megtenni mindent, h segitsen megtenni vegre Gyonyorusegemnek azt a regota halogatott igazi lepest...
mindent odatett ami o es az elete volt...
aztan iszonyatos pofont kapott megint, hatbaszurtak, megalaztak.
zuhant.
zuhant at a kozos almaikon
peregtek elotte a kepek, amikben egymast oleltek annyiszor
es vadak heylett arra gondolt, ez nem lehet igaz, elbuktam, nem tudtam azt adni ami kellett volna.
amikor a hosszu zuhanas utan szetfrocscent szinte a sziklakon, az utolso pillanatban meg elmosolyodott mikor vegigfutott rajta a gondolat: hidd el szerelmem, megkaptad a csillagot, meg ha most nem is erted meg...


ennyi.


 

farkas-álom

… mintha lépteket hallott volna az esõcseppek egyhangú koppanásai között… félálomban emelte fejét:
- Gyönyörúségem jön – gondolta és elmosolyodott.
Az egyre mélyülõ éjszakában álmába vezettek a léptek.
Ült csendben a csendben, várt…
aztán mintha Gyönyörûségemet látta volna közeledni… harmatos-vizes fûszálak csiklandozták a talpát… furcsán közeli, mély villanásokban oldódtak a zavart pillanatok… már az ölében érezte teste bársonyát… ringatóztak a hófelhõk alatt, nagy nyári pelyhek között…egyszerûen csak jó… 
a farkas kinyitotta a szemét.
csillagok között zuhant a semmibe. egy fénycsepp sokkal ragyogóbb volt, mint a többi.
a mi csillagunk - gondolta.
tudom miért éltem, tudom mi a szerelem, és annyi szép pillanatot
kaptam. köszönöm - mormolta.
és nyugodtan zuhant tovább, tiszta szívvel, ahogy csak a szabad farkasok
tudnak a mesékben...

tündér

a tündér a csillagot szorította álmában. a fehér izzás átölelte, mintha a farkashoz bújt volna, és repült, mintha a bársony éjszakán hintázott volna…
egyszerre voltak a játszótéren és a vízben, hintán, ölelésben, csókban, éjszakában, és olyan szavak között, amiket már régen el kellett volna mondani, de sohasem sikerült.

- nem akarok beszélgetni… félek, hogy mit mondanál…
- szeretnék veled beszélgetni, olyan jó, hogy veled lehet…felszabadít…
- eressz, ez kell nekem, engedj, ha boldogtalan is vagyok ez kell, itt már tudom mennyire reménytelen
- ne engedj el sohasem, védj meg a saját hülyeségeimtõl
- nem akarlak többet megölelni, nem akarok kötõdni hozzád, álmodni és aztán csalódni megint…
- megnyugszom ha átölelsz, lebegünk ha csókolsz, tudom, hogy te vagy nekem…
- még sohasem volt ilyen…

-miért nem szólsz, farkas, miért nem mondasz semmit? hát nem érted? tévelygek, félek, ide-oda csapódom, abban próbálok hinni, amiben már régen nem tudok, és közben csak te vagy nekem igazi… hova tûntél? farkas, hova tûntél…

a tündér farkasa (az utolsó mese)

itt a mese ... befejezetm.

a tündér farkasa
(az utolsó mese)

- anya, idebújol te is? apa mesélni fog. tünjéreset.
két tündér a karomban, a kandallóban pattanik néha a parázs, én álmodom, és mesélek... mintha élnék, mintha igaz volna minden ami bennem él...

volt egyszer, hol nem, de hol méginkább, és éppen álomországban, egy csodaszép tündér, Gyönyörûségemnek hívták, és az emberek közé született. egy messzi-messzi városkában élt és cseperedett, mignem egy napon nagy vigasságot tartottak... a vígasságra a nem olyan túl távoli hegyen anyja barlangjában lakó sárkány is elment, mert nagy kedvét lelte abban, hogy kikent-kifent legény képét magára öltve leányokra vadásszon. meg is tetszett a fess legény ábrázata Gyönyörûségemnek, aki akkoriban serdült, és lenyûgözte, hogy ez a fess legény szemet vetett rá. Odaadta hát magát neki, és igyekezett nem foglalkozni azokkal a dolgokkal, amik azt mutatták neki, hogy nem az van a fess kinézet mögött, amirõl õ álmodott. nem igazán volt összehasonlítási alapja, így hát azt hitte, csak õ telhetetlen, és igyekezett megtenni mindent, hogy kapcsolatuk mégiscsak közelítsen a vágyaihoz. egy idõ múlva feltûnt neki, hogy bizony nem õ az egyetlen, és a fess ember idõnként éjszakára átváltozik és leányokra vadászik, míg õ otthon igyekszik jó társ lenni... sokszor sírt Gyönyörûségem magányosan, gyakran megcsalatva, de a szíve egy tündéré volt, és annyira akart hinni a szerelemben, hogy csak kitartott a fess ember álcáját hordó sárkány mellett, aki ha látta, hogy már közeleg a felismerés, ami után Gyönyörûségem felébredne, mindig elhúzta az orra elõtt a mézesmadzagot, egy-egy kellemes nap, vagy gyûrû vagy egyéb Gyönyörûségemnek tetszõ dolog képében. A tündér gyakran volt szomorú, fájó szívû és kétségbeesett... így jól esett neki ha a sárkány barátja, a keselyû idõnként hozzá szólt, és lassan vonzódni kezdett a keselyûhöz, mert jobbnak tûnt mint a fess emberként vadászó sárkány, hiszen nem látta, hogy együtt járnak portyázni, egy követ fújnak.
hónapok és évek múltak így, Gyönyörûségem néha talált néhány szép napot a sárkánnyal, amikor kicsit úgy érezhette számít õ, és sokszor maradt magányosan, sárkánytól, sárkányanyától megbántva a könnyeivel egyedül, néha a keselyûvel vígasztalta magát aki repült vele néha egy-két kört.
telt múlt az idõ, Gyönyörûségem próbált még álmodni családról, gyermekrõl, de a keserûség lassan eltemette benne az álmait... egyre feszültebb lett, maga sem tudta talán miért, csak fájtak tompán a lelke mélyén az eltemett álmok... egyszer aztán vitatkozni kezdett a sárkánnyal, valami apróságon, bár igazából a céltalanság, a magány nyomasztotta talán, és a sárkány megmutatva ki az erõsebb a háznál, bántotta õt... megijedt a tündér, a kamrába menekült, és érezte nem jó ez így, csapdába került szerelem helyett, de annyira akart hinni még, hogy a sárkánnyal maradt... közben egyre szomorúbb és szomorúbb lett, és majdhogynem már lassacskán nem csak az álmairól, de magáról is letett...

- apa, mijaz hogy letett? tünjér szomojú lesz mindig?
- a tündér szomorú volt, mert szeretett volna boldogan élni, de sokkal kevesebbet kapott a sárkánytól, mint amennyit tett és remélt... de folytatom, jó, picikém?


a sok keserûség miatt lelkébe beköltözött az Árnyék, aki egy furcsa, gonosz lény volt, aki a szomorúságból, csalódásból, hazugságokból és a félelembõl táplálkozott, és elbújt mélyen Gyönyörûségem lelkében.
egy napon a városkába érkezett a farkas, aki régóta vándorolt már a az álma után, az ott látott tündért keresve. elidõzött kicsit a városkában, mert ezer sebbõl vérzett, hiszen egy évtizede ment már álmai tündére után.
a kisbíró valami hírt dobolt éppen közzé, a téren összegyûltek az emberek. itt látta meg egymást elõször Gyönyörûségem és a farkas. a farkas szinte nem mert ránézni, mert rabul ejtette a szemét a tündér, és arra gondolt, ha tovább nézi, elveszik benne egészen, mert ez a mosoly álmaiból ragyog rá... a tündérben is felébredt valami mélyen belül, ahogy a farkast nézte, és ettõl a perctõl titokban egymást kerülgetve várták az újabb és újabb "véletlen" találkozást. aztán egyszer ugyanabban a beszélgetõ társaságban találták magukat, szinte egymásra sem mertek nézni, olyan zavarban voltak, sem elfutni, sem közeledni nem bírtak, csak remélték, hogy minél tovább tart ez a furcsa pillanat...
a farkast valami feladat szólította el, a tündér hazament a sárkány barlangjába, de nem tudták a fejükbõl kiverni valamiért egymást, és saját belsõ magányában Gyönyörûségem és farkas is a másikra gondolt... erre a furcsa-szédítõ-bizsergetõ érzésre, ami köztük ébredt...
látta mindezt a jóságos öreg bácsi a felhõk közül és mivel szívük, álmaik és vágyaik igazak voltak, rájuk nézett, kedvesen elmosolyodott, és azt mondta, legyetek hát szerelmesek, és legyetek egymásé, mert megérdemlitek ezt a csodát. azzal rájuk mutatott a botjával, és egymáshoz vonzotta õket.
Egy téli estén Gyönyörûségem a vár ablakában állt, hallgatta a karácsonyi dalokat lentrõl, és néha a farkasra gondolt, a farkas lábai pedig elindultak, egyenesen a várba... egymásra néztek, elszédültek, egyszerre voltak zavarban és egyszerre tört fel belõlük valahonnan nagyon mélyrõl a remény és a szerelem... elvesztek az ölelésben és lebegtek, és egymás érintésétõl megnyugodva, összebújva beszélgették át ott az éjszakát. és mint a mesében, úgy történt ebben a mesében is, ettõl a pillanattól a farkas szíve, lelke, élete Gyönyörûségemé lett.
hajnalban elváltak, mert a farkas már szabad volt, Gyönyörûségemet viszont még tartotta a múlból egy kötél, amit el kellett magáról oldania, hogy szabadon lebeghessen. nemsokkal késõbb Gyönyörûségem szavait hozta a postagalamb: nincs már kötél, szeretlek. és a farkas elhitte és boldog volt, hogy igazán kibontakozhat szerelmük. bár tudta hogy nem lesz könnyû, mert érezte a sok sebet és félelmet Gyönyörûségemben, elhatározta, nem adja fel ha belepusztul sem, mert megérdemli a tündér, hogy szeretettel és gyengédséggel, sok-sok türelemmel kiüzzék belõle az Árnyékot, ami a szomorúságból, a hiaba hitt vágyak csalódásából, hazugságokból és a félelembõl lett a lelkében a sárkány mellett, ahol hiába anyagi dolgokban mindent megkapott, érzelmileg viszont egyre csak sérült... nehéz dolog ez sajnos, mert az Árnyék megváltoztatja a látást is, és nem engedi saját magát észrevenni, inkabb hamis képeket sugall , hogy rejtve maradhasson a belsõ félelemben.
fogadalmat tett tehat a farkas: szeretettel, türelemmel, beszélgetve elûzöm az árnyékot, hogy
Gyönyörûségem folt nélkül és tisztán ragyoghasson és kibonthassa végre tündérszirmait, és szeretem amíg csak lélegzem.
találkozgatni kezdtek, Gyönyörûségem a sárkánytól a szülõi házba költözött vissza, a farkas letelepedett a városban. vonzották egymást, és amikor egymáshoz értek, beleszédültek, mintha az érintés akkor született volna, mintha egymásnak teremtették volna a testüket is, úgy tudtak egymáshoz bújni, ahogy még soha egyikük sem, mintha a lelkük ért volna össze az ölelésben is.
Az elsõ szerelmeskedésüknél jelent meg elõször az Árnyék, a farkas megérezte, és tudta, ha türelmetlen, vagy erõszakos lenne, az Árnyék csak még erõsebbé válna Gyönyörûségemben, ezért csak csendben gyengéden szeretgette , simogatta a tündért, és hagyta hogy Gyönyörûségem akkor lebbentse félre az árnyékot, amikor már sohajától is elszáll... aztán egymásbaértek, összefonódva és elszédülve lebegtek, mert ilyen az igazi szerelem.
Gyönyörûségemnek furcsa volt elõször, milyen férfi az aki nem ráront, hanem gyengéden öleli, rá figyelve és mindig szeretgetve? aztán megérezte, hogy talán épp ehhez kell az erõ, a türelemhez, a megérteni akaráshoz... és szerette a farkast azért, mert éppen ilyen.
találkozás találkozást követett, a farkas igyekezett mindig mellette lenni, fõleg ha veszélyes környéken volt dolga Gyönyörûségemnek, ami gyakran elõfordult. egyre jobban egymáshoz értek, Gyönyörûségem lelke nyílni és virágzani kezdett, egyre gyakrabban merészkedtek elõ lelke mélyérõl a sárkány mellett eltemetett vágyai, ha a farkas hasát simogatta, gyermekrõl álmodott, és mikor átölelték egymást, úgy érezte hazaért, biztonságban van, szerelemben.
a szenteste csodálatos volt, pedig Gyönyörûségem félt tõle, mert elõször volt ilyenkor távol a szülõi háztól, de ahogy a farkas a semmibõl szinte ünnepet varázsolt, feloldódott, és csak boldogságot érzett, ahogy meghatottsága könnyein visszaragyogtak a csillagszórók. és újra csak azt tudta kérdezni a farkastól: te tényleg ilyen vagy? és szerette, szerette mert érezte mennyire igaz ez a szerelem.

talán túl szép volt, talán túl hirtelen jött ez az egész csodálatos szerelem, és túl tökéletes volt annyi félelem után, megijedt Gyönyörûségem, hogy talán nem is igaz, és mindezt elveszítheti, hiszen csalódott már... és feltámadt a sárkány mellett beléköltözött Árnyék, és elkezdte átformálni Gyönyörûségemet. eltakarta elõle az álmait, és megpróbálta elfeledtetni vele mire is vágyott annyira, ha a gyermekre gondolt, már nem szeretetet érzett, csak az Árnyék kiabált: csalódni fogsz, nem kell neked kötöttség, csak menj, éld ki magad, vigadozz és ne törödj semmivel, mindegy kinek a karjába zuhansz majd... így jött el az év vége, Gyönyörûségemen úrrá lett az Árnyék, és ellökte magától a farkast, és csak ment az Árnyék után.
a farkas érezte, tudta mit tesz az Árnyék vele, és érezte Gyönyörûségem kétségbeesett szerelmét az Árnyék leple alól, hozzá könyörgött: farkas, ne engedj el sohasem engem, védj meg kérlek az Árnyéktól!
ment hát utána, hiszen szerelmet fogadott és szívében örökre ott van Gyönyörûségem, és próbálta menteni, kimenekíteni az Árnyék karmaiból, nem evett, nem aludt, csak a tündérre gondolt és szenvedett hogy tehetetlen, mert olyan mélyen benne van az Árnyék, hogy még saját magát sem engedi neki látni. ment csak utána, próbálta felébreszteni, hogy ûzze már el az Árnyékot, üzent, könyörgött, próbálta szavakkal megmutatni mi történik, alig állt a lábán már mikor Gyönyörûségemék háza elé állt, és szólt, gyere tündér, ne hagyd, hogy az Árnyék a hazugságaival mindent tönkretegyen. Gyönyörûségem ránézett, látta remegni a farkast a kimerültségtõl és a tehetetlen szerelemtõl... aztán elfordult, nem akarlak látni, egyedül vagyok, nem kellesz, majd az Árnyékba burkolózva eltûnt az éjszakában.
a farkasnak ez úgy fájt, mint még soha semmi, legszívesebben a szakadékba ugrott volna, csak hogy egy percre ne fájjon, de nem tehette, izzott a szívében a szerelem, és egy hang folyton azt mondta: nem teheted, meg kell tenned mindent érte, hinned kell hogy legyõzi az árnyékot, hiszen nem véletlenül került melléd, a vágyai vonzották hozzád, mert érezte, te vagy a párja. most fél, nem tudja mit akar, az Árnyék és a félelmek teljesen összezavarták, de neked bírnod kell, neked ott kell lenned amikor rádöbben hogy mindaz amibe menekül, az pontosan az, amibõl már régen elege lett, és pont ezek ellen ment hozzád, hogy te támasza, szerelme, társa legyél. neked ki kell tartanod, akármennyire fáj, és meg kell várnod akkoris, ha már minden pillanatod ég attól, hogy mi történhet vele, merre járhat Õ... szenvedj, de bírd ki ezt a poklot, mert szeret téged, nem adhatod fel
hát próbálta bírni a farkas. minden pillanat végtelenbe nyúló szenvedés volt, csak fájt, reszketett, görcsölt, ha pár percre már beájult amikor nem bírta, Gyönyörûségemrõl álmodott, hallotta a hangját, lépteit, boldog örömmel ugrott fel hogy köszöntse, aztán kínba merevedve roskadt vissza, mert csak álom volt...
végtelennek tûnõ idõ múlt el így, már nem sok hiányzott hogy minden hite ellenére belepusztuljon a kimerült farkas, amikor tényleg megjelent Gyönyörûségem...
Ne haragudj rám, mondta, nem tudom mi volt ez, csak azt éreztem hogy nem jó az úgy, vissza kell jönnöm hozzád, mert téged szeretlek. köszönöm hogy kitartottál mellettem, köszönöm hogy nem engedtél el. kérlek ne engedj el sohasem és védj meg engem a hülyeségeimtõl... a farkas átölte, és megígérte hogy így lesz, szeretni fogja, megvédi, és nem engedi el sohasem...
megint szép napok jöttek, bár idõrõl-idõre feltámadt az Árnyék és iylenkor Gyönyörûségem öntudatlanul is bántotta a farkast, a farkas nem veszítette el a hitét, csak szeretett tovább, és remélte hogy majd csak elmúlik az Árnyék... kirándultak, sétáltak, amikor az Árnyék nem volt ott, mindig boldogok és szerelmesek voltak, nekiálltak közös kunyhót építeni, és a gyermekük nevérõl vitatkoztak szerelmesen. Ha az Árnyék felébredt Gyönyörûségem mindig megváltozott, hol hazudott a farkasnak, hol otthagyta a kunyhojukat, hol kiabált vele, hogy mit képzel, nincs kunyhó, és nincs gyerek, és hagyja már õt békén... fájt a farkasnak, de igyekezett tûrni, és szeretni tovább, hátha a szeretet elûzi végre az Árnyékot és a félelmeket... és úgy tûnt, talán így is lesz, hiszen ha nem volt éppen ott az Árnyék, mindig boldogok voltak. egy szép nap Gyönyörûségem azt mondta hozzá megy feleségül... a farkas boldog volt, mint soha életében, bár félt, hogy talán ez sem igaz, de legyõzte a félelmet, és igazán boldog volt...hiszen Gyönyörûségem azt mondta megérdemli h megnyugodjon és feleségül vegye, hiszen mindenen át kitartott mellette... és csak lebegtek és szerették egymást...
aztán megint feltámadt Gyönyörûségemben a sárkány mellett beléköltözött Árnyék és félni kezdett és újra eldobott mindent, a farkas már szinte beleõrült, de próbált kitartani mellette, bár már õ is csak sírt, hiszen annyira fájt...
Gyönyörûségem próbált küzdeni az Árnyékkal, néha már látta hogy mi is az, látta-érezte hogy ott van az Árnyék és miatta nem látja a szerelmet, szólt hát a kétségbeesett farkasnak: ne félj, szeretlek... csak sok mindennel kell még szembenéznem...
aztán megint az Árnyék kerekedett felül, és Gyönyörûségem elküldte a farkast hogy nem akarja látni...
aztán újra sikerült kicsit legyûrnie az Árnyékot, és ölelték egymást boldogan és félve, hogy mi lesz ha megint jön az Árnyék...
aztán ez ment újra és újra, szerelmesen, félve, de egymást ölelve próbáltak szabadulni az Árnyéktól...
aztán egyszer amikor megint az Árnyék beszélt Gyönyörûségembõl és újra ellökte a farkast, kifakadt a farkas: hát nem bírom, szeretlek, érzem hogy szeretsz, de nézd, látnod kell mit csinálsz amikor rajtad az Árnyék, hiszen nem hinnéd el különben hogy létezik
de Gyönyörûségemnek rosszul esett hogy a farkas a hibáiról beszél, nem értette h nem bántani akarja, csak megmutatni h ez nem õ, hanem az Árnyék ami belé költözött, és megharagudott a farkasra, és hagyta, hogy az Árnyék egészen átvegye a szívét, majd rákiabált a farkasra: takarodj! soha nem akarlak többé látni! hiába könyörgött a farkas, az Árnyék nem engedte hogy Gyönyörûségem lássa vagy hallja õt...
a farkas csak várt, égett minden a lelkében és próbált talpon maradni, emlékezett a hangra, hogy nem adhatja fel, hiszen Gyönyörûségem szereti õt, csak az Árnyékot kell végre legyõznie... próbálta a farkas megvárni újra, akart erõs lenni és kitartani, mert tudta, hogy Gyönyörûségem vissza fog jönni...
várt, próbálta túlélni valahogy a fájdalmat, hiszen annyira szerette Gyönyörûségemet, hogy nem akarta hogy amikor rádöbben megint h kell, hiába keresse... de nem bírta tovább... még egyszer vonyított Gyönyörûségem ablaka alatt kétségbeesetten, de aztán elszégyellte magát gyengeségért, elmondott egy imát, aztán elindult, hogy félrehuzodva valahol megvárja amíg Gyönyörûségem legyõzi az Árnyékot, de pár lépés után összeesett a kiemrültségtõl és már nem lélegzett többé...
az utolsó gondolata az volt: ne haragudj hogy a végén beleõrültem és nem tudok már itt lenni mikor visszajönnél...szeretlek...

-apa, ennek igy nem jehet vége
- miért nem te kistündér?
- mert a fajkas annyira szejeti, sosemnincsen olyan hogy nem ejnyeri a jutalmat meg a tündéjt
- pedig ebben a mesében a farkas szépen, csendben félreállt, mert már nem maradt ereje küzdeni Gyönyörûségemért...

kishisztis halványodni kezdett, mi kétségbeesetten néztünk egymásra...
- csinálj valamit kicsim - nézett rám kétségbeesetten a kedvesem, ahogy lassan tûnni kezdett szemünk elõl a kis tündér - elveszítjük, és vele egymást is, minden álmunkkal...
- nem tehetek semmit szívem, csak, álmodom és közben távolodunk a valóságban, ahogy a csoda elõl menekülsz...

lassan eltûnt a kandalló, és vele a lángok melege is... belémtépett a zuhanás szele, és láttam ahogy közelednek a sziklák...
rólad álmodom, ahogyan öleljük egymást ágyban, vízben, égen
szeretlek tündér

a vége és a kezdete

„És beleborzongok, látván, hogy Nélküled éltem." (József Attila)

van amire nincsenek szavak.

Egymáshoz értek. Igazán.

tündér és farkas

játszótér, álomban, éjszakama Gyönyörûségem ért elõbb álmaik játszóterére... már ringatta magát, mire a farkas odaért...
aztán megint megtörtént a csoda... édes volt, jó... csak lebegni egymáshoz érve...talán egymástól...
elveszni egészen az  álommesében

... pillanatok...szikrák...álom...

-mit fognak szólni, ha én megmondom h hiszek a szerelemben, és téged szeretlek? biztosan nem értik meg, és otthagynak, én pedig egyedül maradok...  - kérdezte Gyönyörûségem.
- nem mindegy? - válaszolt a farkas - kit veszítesz el? aki nem ismer? akit nem érdekelnek az álmaid, csak terel, amerre szeretné, hogy menjél? mondd édes, nem akkor vagy egyedül igazán, ha a szerelmedet, az álmaidat veszíted el?

csak néztek, néztek egymásra... lebegtek...és a nyári éjszaka felragyogott a hópelyhek között...
érintés...ölelés...simogatás... mintha a nem is a bõrük, a lelkük bújt volna egymáshoz...
Gyönyörûségemben örvényleni kezdett minden... a béke, a boldogság, az álmok... és mindaz, amiben eddig élt, a magány, amit kötelezõnek hitt, a kötõdés, amirõl mindig meg tudta magyarázni h nem lehet több, de mégis akarta hinni hogy változik...




eszébe jutott mit súgott múltkor egy kósza, fáradt, avar felé hulló falevél:
... te nem hiszed el, mert egész másban élsz évek óta, de az élet igazi szépségét, könnyedségét  vagy lazaságát pont az apró dolgok adják, egy-egy mosoly, apró  figyelmesség, csokit vagy virágot találni, elmosolyodni-összemosolyogni egy-egy szón, vagy  kedves gesztuson-mozdulaton. nem ciki napokig készülni valamire, amirõl tudod  hogy örülni fog neki akit szeretsz, vagy befutni ide-oda hogy kedveskedjek kicsit. szerintem te is más ember lennél, lazább, felszabadultabb, több jóérzéssel és önbecsüléssel, ha az elmúlt években is lett volna valaki akinek számít egy-egy mosolyod, vagy az hogy mit gondolsz-érzel...  szóval szerintem a boldogság valahol a sok-sok kis mosolyban rejlik, es akinek nem fontos a másik mosolya, az talán sohasem találhatja meg...

aztán egy vers is, amit a farkas hangján suttogott  aki álmodta a mesét...
... vagy talán az lenne a legjobb ha a farkas végre
lezuhanna végleg
én meg vele tartanék
hiszen én találtam, bennem élt...
messze-messze mélyre
ahol senki el nem érne,
es lenne nekem álom,
ahogy eltûnnék a határon
farkasszivvel zuhanva a földre
aztan csak heverve összetörve
es ahogy szállna belõlem a lélek
egy szellõvel még megsimogatnálak téged
lágy érintéssel, hûvös bársonyos,
es neked adnám azt az egyetlen csillagot.

... csendes cseppekben hullott, aztán áradva ölelt az éjszaka ...

a farkas õszülni kezdett... egyre több lett a deres szál és a ránc homlokán...
- tudod, az élet sokkal egyszerûbb, mint gondolod... csak pillanatokban, apró kedvességnyi mosolyokban lakik a boldogság...emlékszel...?

Gyönyörûségem csak nézett, nézett a farkas szemébe, és magát látta... tisztán, szerelmesen, õszintén, amilyen a lelke mélyén volt, ha éppen mert igazán élni... szirmot bontott egy könnycsepp a szemében és utazni kezdett... aztán még egy...és még egy...  mintha a végtelen béke érintené, a sírás úgy ringatta mintha isten tengere volna...

- itt vagyok édes -suttogta a farkas. Gyönyörûségem úgy bújt hozzá, amire nincs szó... olyan õszintén, annyira vágyva a szeretetre...

-ha nem vagyok veled hiányzik valami, nem tudom mi, de hiába akarom elfelejteni... veled akarok élni, mert veled tudok boldog lenni - gondolta Gyönyörûdégem. Aztán mégis elfordult
- mennem kell - mondta könnyes szemmel.

a farkas zuhani kezdett ahogy elengedte... zuhanás közben még visszanézett... a hangja a tündér szívében szólalt meg...
- neked adom a csillagot, szerelmem... nézd, ott ragyog... fényesen, soha el nem múlóan... amikor nem látod, mert vagy a felhõk, vagy a nappal takarja el éppen, akkor is ott van, puhán, kristály-fényesen, és neked izzik az éj bársonyán... abban a csillagban én vagyok veled, az álmaid, minden ami a szívedben igazán te vagy...
nézd csak azt a csillagot, csillagom, a tiéd...  és mint egy tündér szíve...
 szerelmes, ettõl igazán szabad...
 

afarkasvers

vagy az lenne a legjobb ha a farkas vegre
lezuhanna vegleg
en meg vele tartanek
hiszen en talaltam, bennem elt...
messze-messze melyre
ahol senki el nem erne,
es lenne nekem alom,
ahogy eltunnek a hataron
farkasszivvel zuhanva a foldre
aztan csak heverve osszetorve
es ahogy szallna belolem a lelek
egy szellovel meg megsimogatnalak teged
lagy erintessel, huvos barsonyos,
es neked adnam azt az egyetlen csillagot.

éjszárny-hírlevél

itt tudsz feliratkozni a hírlevélre, nem spam, mindössze a lényeges dolgokról értesítelek rendszertelenül és ritkán (pl letölthető új zene, írás stb)

Támogatás


Strict Standards: Only variables should be assigned by reference in /home/schlncom/public_html/zoldi/modules/mod_nova/mod_nova.php on line 25

Strict Standards: Only variables should be assigned by reference in /home/schlncom/public_html/zoldi/modules/mod_nova/mod_nova.php on line 110

Strict Standards: Only variables should be assigned by reference in /home/schlncom/public_html/zoldi/modules/mod_nova/mod_nova.php on line 346

Strict Standards: Only variables should be assigned by reference in /home/schlncom/public_html/zoldi/modules/mod_nova/mod_nova.php on line 359

Strict Standards: Only variables should be assigned by reference in /home/schlncom/public_html/zoldi/modules/mod_nova/mod_nova.php on line 425

Strict Standards: Only variables should be assigned by reference in /home/schlncom/public_html/zoldi/plugins/content/jw_sigpro/jw_sigpro.php on line 51

Strict Standards: Only variables should be assigned by reference in /home/schlncom/public_html/zoldi/plugins/content/jw_sigpro/jw_sigpro.php on line 52

tisztelt látogató,

ezúton szeretnélek megkérni,hogy ha tetszik amit itt találtál,és van rá lehetőséged,akkor támogasd az oldal működését,tetszőleges pénzadománnyal illetve megosztással.ez sokat segítene abban, hogy az oldal továbbra is tudjon működni,és minél több írás, kép, zene születhessen.ha nem tudod, az sem gond, amíg az oldal működik, továbbra is ingyenes marad.

a támogatási lehetőségeket IDE KATTINTVA tudod megtekinteni.

köszönettel,

éjszárny

 

...és egy részlet Kerouac Útonjából, csak mert szeretem, és talán mást is eltalál: "Azért mikor kinn ülök a folyó lerobbant rakodópartján napnyugtával, és az ég New Jerseynek nyúló sávját figyelem, és elgondolom, hogy az éggel egyközûen épp ilyen hosszü sáv föld ível a nyugati partig, és a földön út vonul, és az út hossza az álma mindenkinek, és lowában, tudom, a gyerekek ilyenkor sírnak, mert ott nem bánják, ha sír a gyerek, azért ne sírjatok, mondom innen, mert a csillagok feljönnek mindjárt, és nem tudjátok, hogy az Isten Micimackó? az ég pedig odébb a prérire hajlik, és hullajtja rá diadémjait, mikor alig tûzte még a fekete éjszakára, a föld áldására, a folyók csendesítésére, csúcsok sipkájául, és elrejti benne a végsõ part titkát, hogy senki ne tudja, mi lesz, csak az öregedés foszló ruháit tudja..." (Jack Kerouac: Úton)

joomla компонен��

/
asd