amikor

Írta: éjszárny zöldi
amikor eszembe jutsz, mindennek vége
elképzellek. eszembe jut minden szikra,
az érintésedre gondolok. a hangodra. a mosolyodra.
nem tudom mi vagy és mi ez, és hiányzol.
elfogynak a szavak hirtelen
pedig annyi volt, hogy még játszottunk is vele, emlékszel?
mennyit játszottunk még a szavakkal is
vázába vizet, vízbe virágot, piramis peremén pékek, pókok pihennek, pici, pillangó-pelyhek, pedig puszta por a sivatag nélküled
mennyit mosolyogtunk, összebújva ettünk és még evés közben is… valami mindig annyira huzott minket egymáshoz, aztán egymáshoz érve felizottunk a szédülésig és úgy aludtunk el.
emlékszem az utolsó éjszakára. emlékszem mindenre.
aztán megfagysz.
zuhanunk.
megváltozik a valóság. eltûnsz.  még magad elõl is. mint egy hülye rémálomban, minden felkavarodik és megfordul. öleltél, csókoltál, úgy forrtunk össze, mintha mindig is így lettünk volna. emlékszel arra az izgalomra? mióta eltûntél, csak hidegen, lenézve gyûlölsz. én emlékszem rá milyen voltál ébren.  ezért is gyûlölsz. vagdalózol, szúrsz. elmenekülsz. minden alkalommal elvágsz valamit, pedig érzed, hogy onnan van az az erõ amiben újra és újra újjá tudtál születni. mégsem akarod hinni. az utolsó szúrás után még visszanézel. nem érted mi ez benned, mi ez a hidegség és miért teszed. nem érted hova tûntél, hiszen emlékszel, és mégsem. vissza visszanézel. nem érzel semmit, de valami mégis nagyon furcsa, nem tudod mi ez, próbálod hinni, hogy nem lényeges és úgysem. oké. most elhitted. most már azt látod, ha visszanézel, hogy minden rendben, te itt sem voltál.
már nem emlékszel mit láttál utoljára. már nem érzel semmit. semmit.
a boldogság, és én, csak hülye álom volt.
már nem emlékszel. már nem érzel semmit.