...

Írta: éjszárny zöldi
szeretsz. már ne félj, már régen nincs mitõl. minden kérdésedre választ kaptál, bizonyítékot kaptál már mindenre, mindenen át kitart ami összeköt minket. hányszor akarod mondani még, hogy soha többé? pont azért is szeretlek, mert intelligens vagy, te ne vennéd észre és értenéd meg, mi van köztünk, ha még mindig, ha újra...
elmesélem neked mi történt néhány nap alatt, az utolsó soha többéd óta... a második napon elsõ randiról beszéltünk...aztán másnap csak dühös hagyjálbékén voltál...következõ nap csend...aztán már beszélgettünk és este is...és jól esett...aztán már egymáshoz is értünk miközben beszélgettünk, már marasztaltál is...aztán este is beszélgettünk és annyira jó volt mindkettõnknek, hogy már a holnap is szóba került...aztán volt ugy azon a holnapon, hogy talán mégsem, de te hívtál, hogy akarsz találkozni.találkoztunk...csodálatos volt, mint a legszebb elsõ randevú olyan furcsa zavarbanlevõs izgatottsággal...mintha minden találkozásunkban ott vibrálna valami ebbõl az izgalomból...picit mintha-távolságot tartva,néha, egyre többször egymáshoz érve, aztán édesen mondtad, hogy szeretnéd látni, hogy nem lenne szenvedés, mert akartad, hogy öleljelek és akartad a lélegzetemet a nyakadon és... milyen jó volt a hídon...a viking temetés...a kishajók...egymáshoz érni, csókolni... aztán picit megint megijedtél a felelõsségtõl és elindultunk... aztán máris mosolygunk és pitypangot fújunk egymásra...ahogy együtt futunk és olyan szorosan ölelsz hozzám bújva ahogy szaladunk...ahogy megálltunk a falu elott elbucsuzni...milyen édesen kérdezted, hogy nekem kell-e , vagy akkor neked? :) mosolygok ha eszembe jut bármelyik pillanat... és akartad... volt annyi lehetõséged, hányszor kérdeztelek, inkább menjünk csak tovább? hogy kiáltottad, hogy ne, mert akartad, hogy maradjunk. már majdnem összeér a homlokunk és az orrunk, mintha az elsõ csókunk lenne ma, rámnézel, tudod, hogy ez kötelezettség már? tudom, te is tudod, ezért kérdezel. aztán csókuljuk egymást, újra megtörténik... boldogan hívsz este, újra és újra, ragyogsz, élvezed a szerelmet, és beszélsz, beszélünk, aztán újra megijedsz...valamitõl, ami megint csak jó...másnap hívsz, már hûvösödsz, már akarattal tartasz tavolságot, te már egyedül vagy, mondod, már letagadnád mennyire akartad tegnap, de aztán rájössz, hogy ezt már nem lehet, és azt mondtad, tényleg akartad...
ez volt ez a pár nap, pont te ne látnád, hogy szeretsz? szerintem ne félj, látod, hogy mindig jó nekünk.
talán pont ezért olvasod, hogy legyen erõd így szeretni. köszönöm.
remélem nem teszed meg újra azt a semmisincsenes-menekülõset...bár rettegek, hogy igen