csend

Írta: éjszárny zöldi
egyszer szerelmes lettem. éreztem, tudtam, hogy õ is szerelmes belém, de újra és újra olyan dolgokat tett, amit nem teszünk egy emberrel, aki szeret. újra és újra megbocsátottam, és szerettem, de eldobott, amikor már képtelen volt szembenézni saját magával és a tetteivel, elmenekülni könnyebb volt.
nem kellett más. hittem abban, hogy ez igazi szerelem, várnom kell, és ha kezd felébredni és segítségre lesz szüksége, akkor itt legyek, segítsem és szeressem.
és visszatért. engedtem. segítettem neki, hogy végre õszinte lehessen. és õ õszinte volt. megbocsátottam mindent, mindent ami volt, egy hosszú, kemény útnak tekintettem, amin végre elértünk egymáshoz. nem volt bennem semmi rossz érzés, csak boldog szerelem és határtalan bizalom. és büszke voltam rá, hogy változott. boldog voltam, lebegtem ebben a csodálatos szerelemben, mindig róla álmodtam, és tudtam, hogy életem végéig mindent megteszek, hogy boldoggá tegyem.
aztán hazudott, pedig tudta, hogy ez az egyetlen, amivel örökre ellök magától.
megbocsátottam, annyira szerettem, át akartam segíteni ezen, hittem abban, hogy változott, nem teszi mégegyszer ugyanazt.
megint hazudott. aztán megint. megint... nem is tudom hányszor.
aztan földhöz vágott mindent és itt hagyott.
megbocsátottam ezt is, annyit kértem, bizonyítson már végre, hogy bízhassak benne újra.
csak belem rúgott megint. mellébeszélés, hazugság, kifogások.
újra és újra. nem volt hajlandó bizonyítani, én aláztam meg magam, hogy számára mentséget találjak.
nem sikerült. mégis amikor azt sírta, egyedül nem megy, szüksége van rám, az ölelésemre, a simogatásomra, én csak mentem. megsimogattam.
aztan azt tettem, amitõl a legjobban undorodom, csak hogy neki lehetõséget adjak, hogy megmutathassa, hogy õszinte.
belém rúgott.
én pedig próbálok valahogy élni, mikor már minden fáj, mert amikor végre felébred, nekem ott kell lennem, hiszen a szerelmem teszi boldoggá.
szép az élet,
de én csak szomorú vagyok.