Bán András (éjszárny zöldi)
- csillagcseppkeringõ
I.
(lizergsavakármi)
.
II.
a varázslat keresése mozdulatainkban
az áhítat robbanása a
mindenség gyökerei között
örök gyûrûit veti a szó
csendes szikra a vihar cserepeiben
ívelõ emelkedés a felhõk
végtelen lobogásáig
viaszillatú didergésben érkezõ
csobogószépcseppcsendtündér csodaálma
III.
táguló tudat öngyilkos örvényeibe
ismétlõdnek a képek
fémszárú hangokban
távolodó kezével nyújtózik
ezüstön átremegve
csepegõ csillanó ködhullámokon
a szikrázódó derengésben átsuhamló
szomorú angyalok szárnyaiban
talán ez a remény
vérré szelidülõ látomásban ölelni
öreg erdõ párás rejtekét
éjszaka mély ragyogásában tisztul
lebegõ álmokban felejt a lélek
IV.
világnyi pupillákban eszmél
önmagába az idõ
reszketve rándul a tér
V.
isten üvölt a felismerésben
nem történt volna semmi sem?
csak így,
csodálkozón csendes-kedvesen
VI.
láss angyalokat a tapéta ráncaiban
boldogságot füstfoszlányokban
önts vérré szikrát, csendet
holdfénycsöppû ezüstesõ-estet
légy boldog mint még
soha kristályszívekben csillanó vitéz
mindig-mindig visszatérve
örvénymély
táguló-tompuló sötétségbe
VII.
így érintsd istent
hitbe, messzeségbe
életkerék-lüktetésbe
VIII.
már nem akarom
ír mégis a toll
a sorok közé temetve-bolyongva valahol
így nyúlik túl összefonva drog és álom
ûr végein túl az örök határon
test és lélek között
ahol volt hozzám közöd
az volt a test
innen a lélek
a szó-kulcs: lehet
IX.
nincs kiút
tör az elfojtott én
deja-vu örvényben
bársonyerdõ rejtekén
pulzálva táguló körökbe
kilépni most
vagy meghalni. örökre
X.
egyszerre voltam
a világ születésénél
és a halál elmúlásánál
egyetlen pillanatba öregedett
idõ és egész
és elnémított a kétség
isten ébredt a végtelenben
istenben ébredt a végtelen